Február 8-án az Arénában mutatja be legújabb, Egypár barát című duettlemezét Zorán. A 11 dalt tartalmazó anyag mellett kompromisszumokról, megérzésekről és arról is beszélgettünk, hogy tehetség mellett mi kell még a zenéhez. Alább a nol.hu interjúból közlünk részletet.
- Hányadik Aréna-koncertje lesz a mostani? Számolja még?
- A tizenegyedik. Csak azért tudom pontosan, mert a legutóbbinál, a 2011-esnél kiszámoltuk, hogy az a „jubileumi” tizedik. Akkor szeretek összehozni egy Aréna-koncertet, ha van apropója. Hál’ istennek – mint sok más hazai előadónak – már nekünk is telt házunk van. Jó jelnek tartom, hogy bár folyamatosan jönnek hozzánk a világsztárok, ráadásul manapság nagyon nagy anyagi megterhelés lehet egy család számára elmenni egy koncertre, mégis ilyen biztos érdeklődés tapasztalható a magyar, szövegcentrikus, a pop-rock zenén belül is komolyabb kategóriába tartozó műfaj iránt.
- Mit gondol, kik azok a mostani fiatal előadók, zenekarok, akik néhány évtized múlva a 11. Aréna-koncertjüket rendezik majd? Kikben látja ezt a potenciált?
- Nehéz kérdés, mert nem lehet elvonatkoztatni a zenén kívüli életmódtól. Rengetegen voltak, akik fantasztikusan indultak, üstökösként íveltek felfelé, végül vagy elitták, elkábítózták, vagy egyszerűen csak elügyetlenkedték a tehetségüket, ezáltal megtört a pályájuk. Pedig talán az idők végezetéig állhattak volna színpadon. Ez mindenhol a világon így van. Bármilyen furcsának tűnik, ehhez a műfajhoz is kell agy, nem elég csak tehetségesnek lenni. Hiszen végső soron, akármilyen menedzsment áll az előadó mögött, az utolsó szót mégiscsak az mondja ki, aki a vásárra viszi a bőrét. Neki kell észen lennie, az ő feladata, hogy az ízlését, a racionális és művészi énjét egyensúlyba, összhangba hozza, hogy hosszú távon is működőképes legyen a produkció. Persze mindezeket a tulajdonságokat én másoknál nem ismerhetem, ezért csak megérzés alapján tudom idesorolni például a Quimbyt vagy Caramelt.
- Előfordult, hogy szembement a saját ízlésével, illetve hogy bizonyos célok érdekében kompromisszumot kellett kötnie?
- Igen, volt olyan korszakom, amikor nem minden úgy történt, ahogy szerettem volna. Miután a Metro együttes megszűnt, vagyis úgy 1972–73-tól az első szólólemezem 1977-es megjelenéséig tartó átmeneti időszakban nagyon sok olyan dolgot csináltam, amihez nem sok kedvem volt, ami igazából nem az én világom volt. De csinálni kellett. A zenekar megszűnése után ugyanis a komplett, közösen használt cuccot megvettem a többiektől, hogy később továbbra is zenekarban gondolkodhassak. Ezt csak adósságok árán tudtam megtenni. Hogy ezeket kifizethessem, elmentem egy kifejezetten erre a célra szerveződött csapattal vendéglátózni. Nyugat-európai lebujokban, bárokban léptünk fel, elég lepukkant helyeken – hiszen kezdők voltunk, a menedzserek pedig nyilván nem a legjobb helyekre nyomják az olyanokat, mint amilyenek mi voltunk. Az nehéz korszak, de jó iskola volt: elkezdtem jobban becsülni az azt megelőző időszakot, és megtanultam, miféle alázattal kell viszonyulni a színpadhoz. Miután hazajöttünk, még mindig nem tudtam, mihez is kezdjek pontosan, így aztán elég sokat hakniztam. Voltak ennek jó oldalai is, remek csapatok, haveri társaságok alakultak ki így, nagyon klassz zenészekkel, kollégákkal dolgozhattam, Máté Péterrel is, például. Kicsi kultúrházakban léptünk fel, volt, hogy naponta háromszor is rohangásztunk az egyik helyről a másikra. Nem is volt rossz a pénz – de másra vágytam. Hiányzott az igazi zenekarosdi, az a felhajtás, ami azelőtt olyan természetesen vett körül, és egyáltalán, hogy az elaltatott kreativitásom valahogy újra megnyilvánulhasson.
The post Zorán: “Nehéz kérdés” appeared first on A Retro.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése